Kedves olvasóim!

Amit most leírok, remélem mindenki elolvassa, hogy ne legyen dühös rám, vagy ha itt is hagy, tudja, miért teszi.

Szörnyen röstellem, és lesül a pofámról a bőr, hogy ilyen hírrel kell titeket egy jól kiérdemelt fejezet helyett fogadnom. Nos, válságba kerültem, és egyszerűen nem tudok írni. Ne haragudjatok ide... Egy két hétre még minumum pluszban szükségem lenne, hogy vissza zökkenjek a normális kerékvágásba. Vagy akár... Sosem fog menni... Félve mondom ezt.
Lehet ez olvasóvesztésbe kerül, de egyszerűen nem megy. Az ihlet sem jön, pedig annyi sok új ötletet leírtam a jegyzetembe, hogy ha ránézek már folynia kéne ujjaimból a szavaknak. Röstellem, egyszerűen utálom, hogy ez kell tennem. Szörnyen magam alatt vagyok. Már csak plusz lelki teher, hogy ezzel ki kell állnom a blogolvasóim elé. És még az ígért fejezetzápor is elmaradt. Mert... villámcsapásként ért ez... a valami. Sajnálom. Igazán, nem tudok mit írni.... De nem akarom szó nélkül hagyni sem ezt... a helyzetet.
Nem tudom leírni , és nem is szeretném hogy mi történt. És , hogy mire számíthattok ezek után? Bezárni a blogot nem szeretném, de lehet búcsút kell intenünk, mert nem tudom fojtatni. Nem jelentem ki, hogy véget vetek Glory és Harry kalandjának, de nem is tudom, hogy folytatom e . Nagyon szeretném, de nem jön az ihlet. Lehet másik történetbe fogok.
Őszintén szólva , mindegyik blogerre furcsán néztem, akik abba hagyták a történetjüket. Nem negatívan, hanem csak egyszerűen nem értettem hogy hogy kerülhet valaki "válságba" . Aztán az én valóm is ez a misztikus és szörnyű hatalom maga alá gyűrte. A habok összecsaptak a fejem alatt, és nem értettem, mi blokkolja az energiám. Nem tudom biztosan fojtatni. Komolyan, próbáltam szavakat csikarni magamból ki, hogy megírom valahogy és másnap pedig új erővel szépen átnézve kijavítgatom, feljavítom, de nincs erőm hozzá.
Továbbra is írni fogok, lehet a blogot is folytatom, van rá esély. Még magam sem vagyok tisztába, hogy a válasz mi, utálom kétségek között hagyni azokat az embereket, akik ide járnak, és szeretik olvasni amiket én itt összehordok.
Azt hiszem most egy közhellyel azt mondom, keresek valamit. Keresem magam, vagy az erőm, vagy azt ami elhagyott. Addig nem megy.
És igen, ha arra a döntésre jutok, hogy eme blognak leáldoz... (most, ebben a pillanatban hogy ezt írom afelé hajtanak az érzések, de mindenemmel küzdök, hogy ne így legyen. )... mindenképpen kiírom, egy külön oldalon, egy búcsúval. Akkor viszont egy időre szerintem eltűnök. Csak magamnak írok.
Nos, én imádtam ezt a történetet. Bár a végére lehet hogy bele untam? Nem vagyok jó blogger, ha a saját történetem sem köt le... Gondolom mindenki ezt gondolhatja. Lehet ez a probléma. Folyton folyvást kutatom elmémben s belsőmben hogy mit rontottam el, hogy hogyan javítsam ki a csorbát. Amíg ez a folyamat le nem zárul, ezek lesznek itt egyelőre a sorban az utolsó szavaim.

Én csak remélni tudom, hogy valaki megért. Érteni fogom, ha senki sem kíváncsi ezek után rám, s ezt tiszteletben tartom.
Ameddig nem találkozunk ismét drága olvasók, elköszönök, mélyen és röstellve magamba nézve. Sziasztok.